Nem is vágták, inkább gyökerestől kikaparták a földből, nyoma se maradjon.

Egy ringlószilvafáról van szó, a szolnoki lakótelepen. Gyakorlatilag velem együtt nőtt fel, érzékenyen érintett hát egy ideig az eltüntetése, de aztán beláttam: nem lehet mit tenni, ha a buta csürhe elindul, az "események láncolata" feltartóztathatatlan. Húgom is csak azért kiabált egy keveset, mert ő még otthon lakik, és úgy nehezebb megküzdeni azzal az élménnyel, hogy kivágtak egy fát, amit szerettünk. Aminek gyümölcsét a faluról városba került édesapánk szedte - szigorúan csak annyit, amennyit az erkélyről elért, hogy másnak is jusson.

Dehát, nem jutott mindenkinek, talán ezért kellett elbánni a fával. Persze, amíg apám nem kezdte el szedni, senkinek nem tűnt fel a gyümölcs - ott rohadt meg a földre hullva az egész. Akkor kezdett rájárni a többi lakó is, mikor meglátták a vödrünket az egyik ágon. A garázsboltban söröző alkoholisták először röhögtek, aztán meg anyáztak, hogy mit képzelünk mi.

De az is lehet, hogy zavarta az öregasszonyt, aki a földszinten lakik, és valójában meg van sértődve a világra, mert a gyerekei diplomás emberek, ő meg ott lett felejtve a lakótelepen. De ezt nem emlegeti, inkább feljárkál a fölötte lakóhoz, mert szerinte miatta ázik a plafon. 10 éve járkál fel, 10 éve derül ki minden alkalommal, hogy senki nem áztatja el. A ringlót szedő gyerekekre is mindig rászólt. Mert a gyerekek ne játszanak, ne másszanak fára. Mert akkor a saját gyerekei jutnak eszébe.

Végül elhatározásra jutottak. A "kemény mag" (mínusz öregasszony) összeállt, reggel nyolctól délután kettőig - ahogy szoktak, egy ebédszünetet közbeiktatva - ittak a garázsboltban, aztán nekigyűrköztek: gyökerestől kitépték a fát.

Nagy dolog ez! Kilencven óta nem dolgoztak semmit!