Grafikus kollégámnak (Sahib) volt egy kis ideje, és bántotta az általam korábban gyártott, valóban nem túl meggyőző fejléc, ezért csinált egy újat. Raktunk rá munkaerőt, meg a háttérben ott van maga a panelház is, a siló, tükröződik a pocsolyában. A fejlécből kiindulva a magam szerény fotosopp és css tudását használva pofozgattam még egy kicsit a blogot, így lett még szürkébb, még reménytelenebb hangulatú. De nyugi, nem leszünk emósok, nem vágunk eret, és elnézve a panelfelújítási láz színkavalkádját - újabban bugyirózsaszínnel és narancssárgával próbálják menteni a menthetetlent - hamarosan mi is kiszínehződhetünk.

Aki próbálkozott már harminc, ötven, a legjobb esetben hetven négyzetméteren végezni az úgynevezett életet, az valahol mélyen megérti az államok közötti területi viták természetét. Sőt! Nemcsak megérti, hanem maga is nap mint nap átél egy kis Koszovót, egy kis Csecsenföldet, de legalábbis egy mini autonómiatörekvést.

A helyzet ugyanis az, hogy vannak a közös helyiségnek, néhol tárolónak nevezett rendezetlen jogi státusú területek, amelyek nagynak ugyan nem nevezhetők, a lakótelepi embert mégis a birtoklás lehetőségének illúziójával kísértik. A régi panellakó persze nem ismeri be, hogy csupán az ösztön mozgatná: azzal áltatja magát, hogy a törött lábú székek, a felhasított kárpittal rendelkező fotelek és heverők, vagy a használaton kívüli, fiatal korban (1980 körül) a műhelyben fusimunka keretében hegesztett, igen borzalmas kinézetű virágállványok "még jók lesznek valamire".

Tároló persze kevés van, lakó meg sok. Így aztán többféle frontvonal mentén feszülnek egymásnak az indulatok.

A legédesebbek azok a jelenetek, amikor a korábban szerelmes, ám megöregedett és megkeseredett feleség jön rá arra, hogy férje egy szerencsétlen barom, még egy rendes tárolót sem tudott szerezni az eltelt évek alatt. Addig piszkálja élete párját, míg az végül össze nem verekszik a szomszéd Lajossal, aki egy egész "negatív lakást" rendezett be a maga kábé 10 négyzetméterén (ott alszik részegen). Mint minden háborúnak, ennek is békeszerződés a vége, az asszony diadalmas pillantásai közepette a férj lecipel egy dögnehéz kanapét meg egy ebédlőasztalt a vérrel hintett darab földre, amire azután az elképesztően bizarr ízű, túltartósítószerezett befőttjeit pakolhatja élete párja.

Vannak generációs ellentétek is: beköltözik a fiatal pár (mi) a szegedi panelba, reflexből elbattyog a másik lépcsőházban lakó - ebből kifolyólag tároló-ügyben teljesen apatikus - házmesterhez, elkéri a közös tulajdonú helyiség kulcsát, kerékpár-elhelyezés céljából. Kulcsot megkap, biciklit bepakol, öt perc múlva ajtót nyit a toporzékoló őslakónak. Hogy az a tároló az övé. Hogy oda csak az ő engedélyével rakhatott biciklit eddig bárki. Nem sokan egyébként. És hogy képzeljük egyáltalán. És azonnal. Mert különben.

"Mert különben?" - teszi fel a kérdést a koránál fogva szemtelen és tapasztalatlan új lakó (én). Ne fenyegessen. Az a helység közös. Nem a magáé. Hozzon tulajdoni lapot. Nincs joga hozzá. Nekünk is jogunk van hozzá.

Hogy a kerékpárnak van (illetve lett volna) helye a lakás erkélyén is, és az egész háborúskodást tulajdonképpen tényleg csak a fékevesztett birtoklási vágy váltotta ki belőlünk, azt akkor látjuk be, amikor a sorozatos felborítások, taposások és rugdosások miatti állagromlás következtében amúgy is elértéktelenedett jármű teljesen tönkremegy. A kérdőre vont őslakos győzelme teljes tudatában felelheti ezt: "én nem, t'om ki csinálta, kérdezzék meg a házmestert, ő ad mindenkinek kulcsot!".

A címben feltett kérdésre alapvetően egyszerű lenne a válasz: mert nem takarítják. A dolog ennél persze bonyolultabb.

A történet hol máshol kezdődne, mint ott, hogy a takarítószemélyzet általában részeg. Ha bárki számonkéri, hogy miért koszos teszem fel a lépcső, akkor heves gesztikulálás közepette érkezik a válasz, miszerint az nem az ő dolga, más otthagyott szarának felnyalása, meg különben is, azért a pénzért, amennyiért ő ezt a munkát vállalja, örüljön a ház népe, hogy egyáltalán megjelenik hetente egyszer.

Ilyenkor kezdődik a meccs, azaz hogy a lakó látványosan és gátlástalanul szemetelni kezd, a lépcsőházba való belépés előtt direkt sárban áztatja a lábát, a szomszédok jelenlétében pedig hangosan megjegyzi, hogy itt sosem takarítanak.

Az ellenérdekelt fél, azaz a takarító hetente egyszer valóban megérkezik, a garázsboltban magához veszi az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges, féldecis kiszerelésű körtét (Várdadrink), szidja egy kicsit a lakók kurva anyját - szigorúan hozzátéve persze, hogy az épp a boltban tartózkodó családanya/apa az egyetlen tisztességes kivétel az egész házban -, majd nekiáll takarítani. Ez a következőképpen zajlik: egy rendkívül koszos és büdös felmosóvízzel teli vödröt cipel mélyről jövő nyögések közepette, fojtott hangon tovább átkozódik, néha löttyint valamit a tisztább helyeken padlóra is. Az elhaladó lakókat rendre utasítja ("faszér' mászkál, nem látja, hogy takarítok?"), de fél óra múlva győz az öntudat ("ezeknek?") és az újabb feles utáni sóvárgás, abbahagyja a maszatolást és eltántorog. Lakó ismét jön, kényelmesen vezeti a kutyát pórázon lefelé, az meg nem bírja tovább, megáll és elvégzi a dolgát.

Ez így megy a soron következő lakógyűlésig, ahol a szintén, és egy emberként részeg lakóközösség számon kéri a házkezelőt, hogy a közös költségből vajon miért nem lehet normális takarítót fogadni. "Nem lehet, mert a felét ellopom" - gondolja magában a házmester, de ki nem mondja, viszont mérges, mert tudja, hogy a következő nap neki kell partvist ragadnia, ha nem akarja elveszíteni a biztos bevételi forrást. Fel is nyalja csendben a lépcsőházat másnap, a lakók egy szót sem szólnak, viszont ugyanolyan látványosan, ahogy azelőtt szemeteltek, most kukát keresnek a taknyos zsebkendőnek, lábat törölnek, szigorúan figyelmeztetik erre dagadt gyermekeiket is, akik nem értik, miért a pofon, amikor tegnap még anyu küldte őket a sárba.

Eltelik azonban egy hét, netán kettő, és a lépcsőfordulóban kanyarodó ebtulajdonos összefut rég nem látott cimborájával, akitől óvatosan és hosszasan érdeklődik, hogy az elvált asszony a harmadikon milyen bonbont szeret, mert bizonyos okokból szeretne ő is bejutni abba a lakásba. A tacskó egy darabig üveges szemmel tűr, majd elengedi záróizmait.

A kutyaszar hamar szárad, megkeményedik és megfehéredik. Előbb-utóbb valaki rálép, majd az egyre apróbb szemcsékre még többen, és akkor egy hónap után olyan lesz, mint a finom, tengerparti fehér homok, amit valamilyen fatális tévedés folytán a 3/A lépcsőházba fújt a passzát.

Szóval mentem a múltkor a buszmegállóba, és a tízemeletes alatt a fejemre esett egy cigarettacsikk. Életemben először éreztem örömöt azért, mert nincs dús, hosszú és göndör hajam - ellenkezőleg, meglehetősen kopasz vagyok. Ha ugyanis sok hajam lenne, minden bizonnyal nem úszom meg a kalandot súlyosabb égési sérülések nélkül. Meg aztán a kedves és aranyos lakótelepi gyerekeknek köszönhetően - akik minden egyes ilyen alkalomkor előteremnek a semmiből, hogy röhöghessenek egy jót, egészségeset - bekerülhettem volna a szolnoki paneldzsungel legendáriumába, amint éles és magas tónusú fejhangokat hallatva, kigúvadt szemekkel egy hajlongó vitustánc közepette próbálom eloltani fejemen a tüzet.

Így viszont megúsztam egy apró, pici szúró fájdalommal a haj nélküli fejem tetején, még nyomot sem hagyott a harmadikról aláhulló cigicsikk parazsa. Amilyen szerencsém volt ráadásul, a dekk előrefelé esett, így a tánc is elmaradt, amit akkor kellett volna eljárnom, ha a tüzes pöcök beszorul a kabátom gallérja és a tarkóm közé.

A cigarettacsikk elhajítójából csak annyit láttam, hogy húzza befelé maga után az erkély ajtaját. Nem tudom, ő hallotta-e neki szánt üzenetemet, miszerint a kurva anyját.

Bármilyen meglepő egyébként, ez volt eddig az első eset, hogy egy panelház ablakán illetve erkélyén kidobott dolog a fejemre esik. Eddig megúsztam a Karácsony és Szilveszter között tapasztalható petárdaőrületet, pedig akkor a fiatalság direkt várja az ablak alatt elhaladókat. Vízkereszt sem okozott bajt, pedig ugye az áldott karácsonyfák is legtöbbször az ablakon távoznak a telepeken. Olykor komplett díszítésel együtt.

A televízióműsor illetve a kannásborok fogyasztásának hevében figyelmetlenné vált szülők legtöbbször semmit sem sejtenek arról, hogy aranyos gyermekeik kipróbálják, vajon a szülinapra kapott kicsinyített Boeing-ek képesek-e valóban repülni. Ha nem, az sem baj, akkor ugyanis légikatasztrófásat lehet játszani, az összképet pedig csak javítja egy utcáról felfelé tekintgető, vérző fejű gyalogos.

De a legjobban mégis annak örülök, hogy mikor a sors szeszélyéből szegedi panellakóvá váltam, nem estem áldozatául a Süket Öregembernek. Ő ugyanis reggelente gondosan bezacskózott pisit dobált kifelé az ablakon. Megkérdezni felesleges lett volna, hiszen nem hallott, és rendszeresen részeg is volt, így csak találgattam: hogyan alakult ki a valóságban az a folyamat, amelynek eredményeként minden reggel hat és hét óra között, még az ágyamban fekve, de már ébren, tisztán hallhatom a zacskók - merthogy néha több is volt - csattanását a betonon.

Úgy képzeltem, hogy az öreg az évek hosszú sora alatt rájött: a kor, a sörfogyasztás és a vizelési problémák szervesen összefüggenek. A sörről nem volt hajlandó lemondani, a prosztata és veseproblémák előrehaladását nem tudta megállítani, viszont éjjel az ágyából sem szeretett, és hát gondolom egy idő után már nem is tudott felkelni. Ebből a helyzetből fakadhatott az innovatív gondolat, miszerint a reggelire vásárolt zsemlék nejlnonzacsiját újra lehetne hasznosítani. Az éjjeli "prosztatapisi" nagyon ki akar jönni, viszont nem sok, így a tasak kis mérete sem probléma. Az ötletet tett követte, ami mindenki számára hasznot hajtott: a Süket Öregember vidáman ébredt, a csattanások nekem is kitörölték szememből az álmot, így nem aludtam el, a szemben lévő kisbolt zsemleforgalma is fellendült.

Aztán annak is örülök még, hogy ember nem esett a fejemre, a panellakók ugyanis néha szűkösnek érzik a nekik rendeltetett skatulyákat, úgy valós, mint átvitt értelemben, s ilyenkor az ablakpárkányra lépve, majd lendületet véve keresnek kitörési pontot, hogy aztán a kövezeten kiterülve leljenek végső megnyugvásra. De ez már egy másik poszt témája.