Ha panellakásba költözöl, jó ha tudod: a lakótelepi gyerekek nem ismerik a kaputelefont. Sokszor a felnőttek sem. Mondjuk, végülis logikus: ha ismerné, megtanítaná a gyerekének, hogyan kell használni.

A legkisebbek kiabálnak. Ez akkor különösen jó, ha az elsőn laksz, mint én, feletted pedig a hat-hét éves Márk és szülei. Van az úgy, hogy nyári délutánokon a szülőkre rájön az utódnemzési kényszer, a kis Márkot ezért leküldik focizni, meg barátokat szerezni. Maga a leküldés folyamata azonban olyan gyorsan zajlik, hogy egyetlenapróságról feledkeznek csak meg anyuék: a labdáról.

Márk persze egy ideig (kábé öt perc) jól elvan, aztán mégiscsak elkezd neki hiányozni a labda. Ezért odaáll az ablak alá, jelen esetben az én ablakom alá is, és rákezd: aaaaanyúúúú... aaaaanyúúúúúú... Arról csak feltételezéseim vannak, hogy anyu hallja-e Márkot, úgy vélem igen, dehát apu még nincs kész, pofán vágja, ha csak úgy se szó se beszéd kikászálódik alóla. Türelmesen hallgatja tehát kisfiát addig, míg apunak végre sikerül elképzelnie a garázsboltos nőt meztelenül, és így megoldódik a szituáció: fél óra aaaanyúúúú-zás után a labda le lesz dobva az erkélyről.

Kamaszkorban a fiatalok részben leszoknak a kiabálásról: először fütyülnek, csak aztán kiabálnak (hozd a pénzt, gyere le, maradj fenn, menj anyádba. Ilyeneket). Van aki két kézzel fütyül, elterjedt az egykezes is, de az igazán profik kéz nélkül nyomják, ja és ők a leghangosabbak.És persze ahány banda, annyi dallam. Lehetetlen követni, általában csak amolyan se füle-se farka füttydallamok, de néha azért fel lehet ismerniegy-egy aktuális sláger lebutított dallamát is.

Egy kedvencem azért akadt az évek során. Az egyik csapat a Für Elise dallamával jelzett. Pont, mint a kaputelefon.

Innen tudtam, hogy egyszer már csöngettek életükben. Csakhát, gondolom nem fogta meg őket a dolog.