Saját panellakó ismerőseimnek különös érzéke van ahhoz, hogy a mások által sivárnak, lehangolónak tartott tájakban, épületekben, tárgyakban is megtalálják a szépséget. Nyilván egyfajta önvédelmi reflex ez, hiszen a nem túl barokkos lakótelepi környezetet tényleg el kell viselni valahogy.

A közelmúltban viszont olyan fotókhoz kaptam hozzáférést KeMa jóvoltából, hogy azoktól még az én stagnálás-spottingon edzett látóidegeim is rángatózásba kezdtek. KeMa és baráti társasága ugyanis elhagyott lakótelepeket keres fel, többek között Magyarországon is. Ilyenből elég sok van, a szovjet csapatok kivonulása óta az egykori laktanyák tiszti lakótelepei jórészt üresen állnak. KeMa most a Veszprém mellett található Szentkirályszabadja kísértetvárosát mutatja be a Panelblog olvasóinak - képben és szövegben.

Budapestet elhagyva, ha Veszprém felé megyünk, egy éles-lendületes, és persze bátor balkanyarral lefordulva a kétszer két sávos főútról, egy idő vasfoga által erősen megrágott, kátyúkkal teli „ösvényen” eljuthatunk egy repülőtérre. Ha figyelmen kívül hagyunk egy rozsdás, már-már felismerhetetlen behajtani tilos táblát, érdekes helyre kerülünk.

Feketén sötétlő ablak-üregek néznek minket magasról, olyan épületekből, mint idehaza bármelyik lakótelep házai. Balra fordulva hasonló látvány fogad, csupán egyszintes épületekből. Itt már nem aszfaltút van, hanem azok a jellegzetes betonlapok, egymás mellé lerakva, mint amilyen az M7-es volt a 60-as években.

Végighajtunk az épületek között, és kijutunk a kísértetváros közepébe. Igen, panelházak egymás mellett párhuzamosan, négy tömb is. Az autóval leparkolunk oda, ahol egykor talán elvtársi Volgák, vagy éppen katonai Uazok állhattak. Rádió kikapcsol, motor leállít. És csend. Síri csend. Csak messziről hallatszik valami kutyaugatás. Zúgnak a széltől a falevelek, ha lehunyjuk a szemünket, úgy tűnhet, mintha a természet lágy ölén lennénk.

"Menjünk be!" töri meg a csendet valamelyikünk, majd el is indulunk az épületek felé. 

A lépcsőház félemelet magasan van, a pince ebben az esetben ugyanennyivel alacsonyabban. Inkább alagsor, mint pince. A lépcsőház bejáratánál postaládák helyett szemétkupac fogad. A vandálok ide is eljutottak – sajnos, és mondhatni természetesen.

Ez a terület szovjet katonai repülőtér volt, az azt kiszolgáló létesítményekkel együtt. Az elismert, magas rangú pilóták, tisztek laktak ezekben a házakban. A gyermekeik ide jártak, a saját iskolájukba, itt vették az élelmiszert is, amit egyenesen a Szovjetunióból hoztak. Rubellel fizettek érte. A csótányirtó szerért is.

Sajnos a villanyórákat már szétbarmolták a színesfémgyűjtők, pedig azok is érdekesek volnának: szovjet gyártmányúak. Hogy miért is? Az áram a Nagy testvértől jött, és oda is került ki a pénz, amit fizettek érte. Legalábbis elvben így volt. Aztán, hogy gyakorlatban a mi energiánkat fogyasztották-e, azt nem tudni.

Belépünk egy lakásba. Kicsi. Nagyon kicsi. Elrendezése jellegzetes: előszoba, mini konyha, nappali. Egy-két lakás nagyobb, van, ami pedig kisebb.

Van, amelyikben két szoba van, van, ahol csak egy, és a konyha egyben az előszoba is. Az egyik sor panelben van erkély, a másikban nincs. Van itt mindenféle lakás. Liftet persze ne keressünk: ezek mind négyszintes épületek. A tízemeletesekhez képest természetesen kicsik, de így, üresen, ezek is sokkal nagyobbnak tűnnek.

Kalandtúra feljutni a negyedik emeletig, ugyanis minden bizonnyal már Suzukiként közlekedik az a vas, ami egykor korlátként szolgált ebben a lépcsőházban.

Egy fényes, poros-koszos lakásba jutok, ahol a konyhabútort a tetőn lefolyó víz már elrohasztotta, és egy vandál kiélte rajta az összes tehetségét. Az egykori budi is erre a sorsra jutott, a fürdőkádat meg már nem is hiányolom. Igen, valószínű az is Suzuki. A nappali szalagparkettája hullámosra duzzadt. Kinézek az ablakon: velem szemben szomorúan áll a másik sor panel. '89 óta üresen.

A két panelháztömb között játszótér nyomai láthatóak a csipkebokor elhatalmasodott ágai között. Már nem hangos a gyerekzsivajtól. A szemközti ház egyik erkélyén kis asztal kis székkel. Talán gyerek lakhatott ott, és a teraszon tanulgatott, amikor jó idő volt. Annyi mindent el lehet képzelni, hogy vajon mi volt itt. Minden lakás minden fala emléket őriz. Olyan emléket, amire mi csak tippelni tudunk. Vajon boldogan éltek itt? Szerettek itt lenni? Önszántukból jöttek ide, vagy idevezényelték őket?

A visszaindulás előtt még ülünk egy kicsit az autóban. Hallgatjuk a csendet. Azt a jellegzetes síri csendet, amelyben a faágak zörgését csak néha-néha töri meg egy-egy ablak becsapódásának tompa zaja. A puffanást a két egymással szemben álló panelépület üresen kongó lépcsőháza még ide-oda passzolgatja pár pillanatig, majd minden elhalkul újra.