Egy új út vonalát kétféle módon lehet megtervezni: megfizethetünk mérnököket, akik szakértelmük és okos műszereik segítségével kiválasztják az optimális irányt, a lehető legpraktikusabban helyezve el a kanyarokat. A másik lehetőség, hogy finom homokkal szórjuk fel azt a területet, amelyet úttal kívánunk átszelni, és megnézzük merre mennek az emberek. Adott esetben ilyesfajta trükközésre sincs szükség, hiszen a korábban kitaposott ösvények jelzik, merre érdemes próbálkozni.

Egy konferencián ezek voltak a bevezető gondolatai Bőgel György előadásának, amiben a CEU Business School oktatója azt a kérdést vetette fel, hogy vajon sok ember együttesen okosabb-e, bölcsebb-e, mint az egyén. A válasz számomra már a bevezető végighallgatása után egyértelmű volt, legalábbis paneles nézőpontból vizsgálva a dolgot.

A lakótelepeken ugyanis mindkét módszer teljes kudarcra van ítélve. Rendben, elismerem, hogy az első változatot (nagy tudású tervezőmérnökök) nem igazán alkalmazták a panelrengetegek építésekor. Azaz alkalmazták, de a mérnökök olyasféle utasítás szerint dolgozhattak, hogy a járdák és utak tervezésekor nem a praktikumot, hanem valami bizarr geometriát kell követni. Ne hasznos legyen, hanem jól filmezhető, amint a dolgozók szabályos időközönként egymást követve befordulnak a sarkon. Akkor is, ha a kanyart levághatnák. Mint egy Kraftwerk videóklipben.

Kamerák viszont nem tartózkodtak mindig a közelben, egy idő után az önkéntes rendőri figyelem is lanyhult, a "fűre lépni tilos" betartatását a bizonytalan politikai helyzet akadályozta. A lakosság elkezdte a maga útját járni, keresztül kasul mindenen, olykor egész cserjesorokat szüntetve meg. Jobb helyeken olyan szinten tömörítették össze a szikkadt talajt, hogy az esőtől sem kellett tartani, rendesen már az sem bírta feláztatni.

A rendszerváltást követően adódott a lehetőség: bizonyos uniós pénzeket járda és bicikliút-építés ürügyén kiválóan el lehetett tüntetni. Nosza, a paneles kerületek képviselői kaptak az alkalmon, nekik is jó, nekünk is jó, betonozzuk le az ösvényeket, ha a nép arra akar járni! Így tettek, városi tévé bemutatta, babakocsis anyuka örült. Körülbelül két napig.

Mert a panellakó addigra már felismerte, hogy ő bizony a rendszerváltás vesztese, át lett verve, becsapta az emdéefes, az eszdéeszes, meg az összes többi, a függetlenről nem is beszélve. Nem hisz ő ezeknek! Ha ezek ezt lebetonozták, akkor biztos az a hosszabb. Vagy ha nem is, fárasztóbb mindenképpen. Arra játszanak, hogy hamarabb dögöljön meg, ne kelljen kifizetni a nyugdíjat - gondolta.

Hamar rájött, hogyha az új úttól nem messze, azt a pár facsemetét kirugdossa a helyéről, na, akkor legalább fél perccel hamarabb jut a buszmegállóba. Többen órával le is mérték. A fiatalabbak azt is kipróbálták, hogy egyikük ment a régi úton, másikuk a csemeték helyén, ki ér hamarabb oda, futni nem ér.

Persze lenyúlni való PHARE-pénz is maradt még, nem telt bele sok idő, lebetonozták az új ösvényt is, mire válaszul újabb és újabb növények estek áldozatául a panellakók és politikusaik együttes, tömeges és tapintható bölcsességének.