Közért. Már az elnevezéstől hányingerem van, pedig olyan divatos retróhangulata van, mint a menzának, vagy a kultúrháznak.

Pedig a velünk élő retró azt jelenti, hogy nincs sok választásunk: lehet választani rossz és rosszabb között.

A garázsbolt például nem annyira retró, a kilencvenes években született intézmény, de az ilyesmit a pofátlan árrés miatt akkor is hanyagolnám, ha a bejáratnál nem botlanék söröző, és a kívülálló vásárló megjelenésére vészjóslóan bekussoló helyi erőkbe. Marad tehát a klasszikus-retrós Közért (így, nagybetűvel), ha nem akarok városhatáron kívülre menekülni négy pillepalacknyi bubis ásványvízért. Még szerencse, hogy nem szenvedek magas vérnyomástól, így nyugodtan bevállalható egy meccs a lakótelep testet öltött rosszkedv-központjával, a békásmegyeri Profi diszkonttal - gondoltam induláskor.

A Közért a szokásos módon, övön alulival nyitná a mérkőzést, de szerencsére erre már fel vagyok készülve, nem bír betalálni: a bejáratnál nincs egy darab bevásárlókosár sem, nekem magamnak kell levadásznom a cuccot beljebbről. A manővert kicsit feldobja, hogy új szabály van, azaz a pénztár előtt kell hagyni a műanyag készséget, tehát konkrétan három emberen - egy éppen fizetőn és két sorban állón - kellene átverekednem magam, hogy megszerezhessem azt, aminek a használata kötelező. Most viszont szerencsém van, épp senki nem áll a pénztárnál - persze ennek később még meglesz a böjtje. Viszonylag zökkenőmentesen magamhoz veszem tehát a kosarat, kivédtem az első mogyorózást, 1-0 ide.

A Közért viszont váratlan sikeremen rendesen feldühítette magát, össztüzet zúdít. A bejárat a következőképpen néz ki: pöccsel/vénuszdombbal lendíthető forgóajtó, felette pedig gyomorszáj magasságban még egy rugós kar is útját állja a betérni kívánkozó vásárlónak. Dupla elrettentés, ilyet viszonylag ritkán látni. Mindenképp beleakad az ember valahol, nincs mese. Én a kosárnál fogva, a felső egységbe gabalyodom. Lefelé nem tudom kierőszakolni a kezem, mert ott a forgóajtó. Marad a viszonylag hülye disco-fever póz, "kezeket a magasba", kosárral. Így megszabadulok a bejárat szorításából, viszont  ez a mozdulat elég feltűnő ahhoz, hogy a vásárlónak álcázott biztonsági őr azonnal rám tapadjon.

Van ideje alaposan szemügyre venni, ugyanis a sikeres hudinizés után jön a következő akadály. A bejárat után közvetlenül, az üdítőspolc és a raklapra pakolt vizek között pont egy kerekes bevásárlókocsi-szélességű folyosó van. Ezt onnan tudom, hogy a helyen áll is egy ilyen kocsi, megpakolva szeméttel. Nyilván valamelyik munkatárs takarításba fogott, de végül megunta. Előre tehát csak kétféleképpen juthatok: vagy letörlöm a port a zsugorfóliázott, raklapos vizekről az egyik oldalon, vagy leverek pár dobozos üdítőt, ha a másik útvonalon próbálok elkúszni. A portörlést választom, semmi kedvem vitatkozni a károkozás mértékéről a személyzettel.

Benn vagyok, de tudom, hogy vesztésre állok a Közérttel szemben: 2-1 az állás. Sajnos már látszik, hogy összeomlottam fejben.

Mert mi mással lenne magyarázható az a szarvashiba, hogy hiába van meg amiért jöttem, menekülés helyett teszek egy kitérőt a turkálószerűen elhelyezett akciós termékek felé? Ahol egymás hegyén-hátán halmoztak fel a gyermek-alsónadrágtól kezdve a szélvédőmosó-folyadékon keresztül, a szív alakú süteményszaggatóig mindent? Ez maga a fekete lyuk: beszippant, mert azt hiszed, hogy a rengeteg ócska gagyi között találhasz valami tényleg használhatót, olcsón.

A durva az, hogy majdnem működik a dolog, mert én például tegnap egy helyes kis bicajpumpába botlottam bele. Csak éppen - nem meglepő módon - az ára nem volt kiírva sehová.

A helyzet általában reménytelen: az első alkalmazott, akit megkérdezel, nem tud segíteni, ő zöldséget pakol éppen, de szól valakinek. Az érkező kolléga szemüveg nélkül, hunyorítva böngészi végig a kosarak fölé kifüggesztett árakat, mintha te ezt nem tetted volna már meg percekkel ezelőtt. Árleolvasó nincs, elviszi a kiválasztott árut a pénztárhoz, ahol ismét növelheted a népszerűséged azzal, hogy feltartasz egy vásárlót a fizetésben. Majd a számkód bepötyögése után - a leolvasó természetesen "nem veszi be" a vonalkódot - kiderül, hogy vágyaid általad 300 forintra értékelt tárgyáért 1300-at kér a Közért.

Most is pontosan ugyanígy történt. A személyzet gesztusaiból harag, megvetés és sértődöttség tükröződött, mikor a teljes állományt megmozgató művelet után közöltem: ennyiért mégsem kell a pumpa.

A kábé 10-1 után már csak leszegett fejjel tűrtem az olyan kisebb pofonokat, mint a miattam feltorlódott sor végigállása az egyetlen üzemelő pénztárnál, a pénztárosnő jajgatása, mikor kiderült, hogy ötezresnél nincs nálam kisebb címletű bankjegy a négy palack víz megvásárlására, majd a pánikszerű pakolás, mert ugye a kosarat a pénztárnál kell hagyni, nem lehet hátravinni nyugodt rámolás céljaira.

A végén még én köszöntem meg ellenfelemnek, a Közértnek, hogy a kegyelemdöfést nem vitte be: forintra pontosan annyi pénzt adott vissza, amennyi járt.

Na, bejön még a retró?