Ahol én lakom, Szolnokon a Széchenyi lakótelepen masszívan tartja magát egy legenda, amely szerint a kezdeti időkben, valamikor a nyolcvanas évek elején levágtak egy lovat az egyik lépcsőházban. Állítólag az történt, hogy a szomszéd épület lakói az artikulálatlan üvöltésre hívták ki a rendőröket, akik maguk is valami borzalmasan kegyetlen emberölésre számítottak, hiszen a lépcsőn hömpölygött a vér. Csak pisztollyal a kézben mertek közelebb menni, amikor látták, hogy nem emberölés zajlik, hanem bizony dzsembori, készül a finom lókolbász. Mivel nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel, a kóstolót meg sem várva eloldalogtak.

Szerintem ez a történet persze nem igaz, de még most is mesélik az idősebbek, akik szintén csak hallották valakitől. A disznóvágásos mesék nagy része is ilyen gettólegenda lehet. Habár...

Édesapám falun nevelkedett, ahol minden télen sort kerítettek egy kevéske házi szalonna, hurka és kolbász elkészítésére. Panelba kerülve azonban az öreg kénytelen volt enni a szőrös "bóti" tepertőt, meg az ízetlen hurkát. Kivétel csak ritkán akadt, amikor falusi rokonok kosarában kóstoló érkezett a házhoz. Ez már valamivel jobb volt, de még mindig nem az igazi - hiszen negyven felett nyilván minden férfiember azt hiszi, hogy a világ legjobb kolbászkeverékének receptjét sikerült a hosszú évek alatt kikísérleteznie, olyat senki nem tud, mint ő.

A változás ideje akkor következett el, amikor apu nyugdíjba ment. Egyik hétvégén a szokásosnál is több időt töltött a piacon, majd annyi hússal tért haza, hogy nyilvánvaló volt, nem a leveshez vásárolta. Kijelentette, hogy ő márpedig estére hurkát szeretne vacsorázni. Látszott a szemén, hogyha tehetné, újra összerakná a disznót, hogy a rituáléja visítás, kergetőzés, satöbbi - is meglegyen a dolognak.

Dehát, élő malac híján a rituáléból csak a pálinka maradt. A lényeg az, hogy este nemhogy hurkát nem vacsoráztunk, hanem az is kétséges volt, hogy eszünk-e aznap egyáltalán valamit. Az összes edényben feldolgozatlan húsdarabok voltak, apám támolyogva próbálta kideríteni, hogy vajon miért esik szét állandóan a saját tervezésű hurkatöltő, anyám pedig csendesen, kitartóan és hangtalanul sírt az ebédlőben. Én és testvérem jóllaktunk vajas kenyérrel, másnap reggelre - édesanyámnak hála - lett hurka is, kolbász is. Apukám talán még kétszer próbálkozott ilyen akcióval, de gondolom a válással való fenyegetőzés meggyőzte arról, hogy nem is olyan rossz a sógor-féle kolbász.