Jóbaráttól kaptam egy levelet. Józsefnek hívják, szegedi. Ott is van panel, ott is van ősz, ott is van (volt) gyönge és elmebeteg napsütés. (Most meg már ott is sötét van. Öt órakor, délután.) Jó régen beszéltünk, én jutottam eszébe - és blogom - mikor kilépett egy cukrászda ajtaján. Írt levelet, amit most változtatás nélkül - hmm... - közlök.

Megyek ki (jövök) az Acapella ajtaján.

Az egy cukrászda.

Tudod.

Békeidő, elmúltam 47, legalább 22 fok van.

Tudod.

Nyalnám a fagyim.

Darab öregasszony áll az ajtóban, merev, mint báb vagy faág, mielőtt fölkapja a víz.

„kérekszépen fallajtot” – mondja, vagyis inkább hörgi.

Mert eszement.

Eszelős.

Akkor látod, ha jól megnézed, de mivel beszél, nem kell jól megnézni.

Azért nincs a rádióban képernyő, úgyis tudod, ki ugat.

Ha nem tudod az sem baj.

Kér szépen vagy kér és követel vagy jár neki, ezt igen nehéz eldönteni.

Akar, az biztos.

De belépni nem tud, nem akar vagy nem lehet neki, mert a normálisok kitiltották.

Fallajt – ezt szinte sírva mondja, persze nem állok meg, de kihűlnek a beleim, mintha már nyalnék.

Még most is rosszul vagyok ettől a nyivákoló, szinte állati hangtól, alig látom a nőt, kendő és ballon, őrült arc, benne a szemek, amint akarnak.

---------------------

Elég az hozzá, hogy nincsenek emlékek.

Az agyakból kiesik a múlt.

A múlt az, ami egyetlen perce volt.

Vagy tíz éve?

Mindegy.

Úgy fogunk járni, mint Krasznahorkai embere, az első regényből.

Ami Eleken meg Csabán játszód.

Péel most nem jut eszembe a címe.

Hogy az alak földtörténeti korú-idejű jelentéseket ír.

A földtörténeti korok számára valóságosabbak, mint a telep, ahol él.

Úgy élünk csak, hogy, ha becsukunk minden ablakot, akkor nyitva marad minden ajtó.

Ha fordítva tesszük, fordítva történik.

Inkább nem is csukunk be semmit.

Az első éjjel-nappali ABC, a Diófánál a nyolcvanas évek végén.

Egy kicsi ablakon adták ki a cuccot – akár egy patikában – és vették el a pénzt.

Te voltál a határon.

Nem léphettél be.

Ma beléphetsz.

Éjjel-nappal.

Ám ezért a tudásért és ezért a kínálatért drágán fizetsz.

Ha minden nyitva van, hát zárva is van minden.

De ezt te nem tudod.

A pillanatonként törlődő memória a jelent is pillanatokra osztja.

Csak az ütést érzed.

Okokat nem tudsz, fájdalom nincs.

A hangodat nem hallja senki.

Azaz, nem kapsz „fallajtot”.

Mert azt csak akkor kapnál, ha a hangod visszhangozna valakiben.

De benned nincsenek hegyek és völgyek.

Nincsenek falak.

Ez nem szociális és nem történelmi.

Ez nem szegény és gazdag nem az, hogy szolidáris vagy és megnyitod a bugyellárisod.

Ez fizika, kémia, kibernetika.

Ez objektív.

Ez van.

A van-nak könyörög valaki nyüszítve.

Valaki, aki szubjektív és éppen ezért nincs.

A nincs-ből énekel kifelé.

Édeseim.

Ez mind semmi.

Pusztuljatok!

Hmm...