Híreket böngészek, eljutok a Blikk.hu-ra is, ahol elolvashatom egy édesanya és egy tűzoltó párbeszédét. Az anya lakásában tűz van, segítséget kér, de nem kap. A lakásban tartózkodó emberek - az anya és két gyermeke - később meghalnak.
- De hogy fogunk kijutni, az ajtó sem, nem tudunk kimenni!
- Próbáljon keresztülmenni, hölgyem, a lakásból az ablakhoz!
- De már nem kapunk levegőt!
- Az ablakhoz vagy ajtóhoz kell kimenni, kinyitni!
- De nem tudunk, mindkét oldalon égünk, ennyi eszem nekem is van!
Egyetlen kimerevített és nagyon hosszú pillanat telik el, mire a telefonbeszélgetés leiratát végigolvasom. Olyan, mintha örvénybe kerültem volna, egy fekete lyukba, és amikor a végén kidob ez az örvény, más valóság fogad ugyanabban a szobában.
Aztán kapok egy e-mail-t, hogy új komment érkezett a Panelblogra. Lmhydra ír, szomszédját zavarja a zaj, ezért tanácstalan:
21 hónapos fiam van, este 20:00 alvás. Napközben, járkál, autót tologat, időnként szaladgál. Amikor lehet elvisszük tipegőre, és kis barátaival felváltva vagyunk egymásnál. Az alattunk lakó meg fenyeget hogy felrobbantja a lakását.
Ha a helyében lennék, ezt tenném: kinyomtatnám az anya utolsó perceiről készült beszámolót, és lesétálnék a szomszédhoz. Elolvastatnám vele a szöveget, aztán megkérdezném, fenyegetőzik-e még robbantással.
Ha a válasz más, mint egy egyértelmű "nem", akkor hívnám a rendőrséget.
Mert mostantól mindenki tudhatja, hogy miről beszél, ha tűzzel fenyegetőzik. Mostantól éppen ezért ilyet a legjogosabb indulatból sem lehet mondani.