A címben feltett kérdésre alapvetően egyszerű lenne a válasz: mert nem takarítják. A dolog ennél persze bonyolultabb.A történet hol máshol kezdődne, mint ott, hogy a takarítószemélyzet általában részeg. Ha bárki számonkéri, hogy miért koszos teszem fel a lépcső, akkor heves gesztikulálás közepette érkezik a válasz, miszerint az nem az ő dolga, más otthagyott szarának felnyalása, meg különben is, azért a pénzért, amennyiért ő ezt a munkát vállalja, örüljön a ház népe, hogy egyáltalán megjelenik hetente egyszer.
Ilyenkor kezdődik a meccs, azaz hogy a lakó látványosan és gátlástalanul szemetelni kezd, a lépcsőházba való belépés előtt direkt sárban áztatja a lábát, a szomszédok jelenlétében pedig hangosan megjegyzi, hogy itt sosem takarítanak.
Az ellenérdekelt fél, azaz a takarító hetente egyszer valóban megérkezik, a garázsboltban magához veszi az életbenmaradáshoz feltétlenül szükséges, féldecis kiszerelésű körtét (Várdadrink), szidja egy kicsit a lakók kurva anyját - szigorúan hozzátéve persze, hogy az épp a boltban tartózkodó családanya/apa az egyetlen tisztességes kivétel az egész házban -, majd nekiáll takarítani. Ez a következőképpen zajlik: egy rendkívül koszos és büdös felmosóvízzel teli vödröt cipel mélyről jövő nyögések közepette, fojtott hangon tovább átkozódik, néha löttyint valamit a tisztább helyeken padlóra is. Az elhaladó lakókat rendre utasítja ("faszér' mászkál, nem látja, hogy takarítok?"), de fél óra múlva győz az öntudat ("ezeknek?") és az újabb feles utáni sóvárgás, abbahagyja a maszatolást és eltántorog. Lakó ismét jön, kényelmesen vezeti a kutyát pórázon lefelé, az meg nem bírja tovább, megáll és elvégzi a dolgát.
Ez így megy a soron következő lakógyűlésig, ahol a szintén, és egy emberként részeg lakóközösség számon kéri a házkezelőt, hogy a közös költségből vajon miért nem lehet normális takarítót fogadni. "Nem lehet, mert a felét ellopom" - gondolja magában a házmester, de ki nem mondja, viszont mérges, mert tudja, hogy a következő nap neki kell partvist ragadnia, ha nem akarja elveszíteni a biztos bevételi forrást. Fel is nyalja csendben a lépcsőházat másnap, a lakók egy szót sem szólnak, viszont ugyanolyan látványosan, ahogy azelőtt szemeteltek, most kukát keresnek a taknyos zsebkendőnek, lábat törölnek, szigorúan figyelmeztetik erre dagadt gyermekeiket is, akik nem értik, miért a pofon, amikor tegnap még anyu küldte őket a sárba.
Eltelik azonban egy hét, netán kettő, és a lépcsőfordulóban kanyarodó ebtulajdonos összefut rég nem látott cimborájával, akitől óvatosan és hosszasan érdeklődik, hogy az elvált asszony a harmadikon milyen bonbont szeret, mert bizonyos okokból szeretne ő is bejutni abba a lakásba. A tacskó egy darabig üveges szemmel tűr, majd elengedi záróizmait.
A kutyaszar hamar szárad, megkeményedik és megfehéredik. Előbb-utóbb valaki rálép, majd az egyre apróbb szemcsékre még többen, és akkor egy hónap után olyan lesz, mint a finom, tengerparti fehér homok, amit valamilyen fatális tévedés folytán a 3/A lépcsőházba fújt a passzát.
