Sok szociológus kádári nosztalgiával szokta vádolni a magyar társadalmat. Néhány lakótelep meglepő kivételt képezhetne, de ott meg az a helyzet, hogy a demokratikusan választott önkormányzat szolgáltatócége rugdossa vissza a szocializmusba a lakókat. Egy helyben lakó barátom mesélte - és azóta a neten is több helyen belefutottam a sztoriba -, hogy a legnagyobb békásmegyeri lakásszövetkezet levált a Főtáv fűtési rendszeréről, saját gázkazánhálózatot épített fel, innentől ők köszönik szépen, fűtenek maguknak - olcsóbban egyébként, mint a "nagyvállalati" időkben. Erről viszont a Főtáv nem hajlandó tudomást venni: rendesen számlázza tovább az alapdíjat, mintha nem történt volna semmi.

 

A legmókásabb az egészben, hogy a városi tulajdonú szolgáltató úgy viselkedik, mint egy hivatal: adatokat kéret be a társasháztól, hogy mivel, milyen módon fűtenek, majd keres hozzá egy olyan jogszabályt, amire hivatkozva "nem engedélyezi" a leválást. Külön poén, hogy a jogszabály hamarosan hatályát vesztheti, mert szigorúbb egy kormányrendeletnél, ami ugye alkotmányellenes.

 

De, hogy a kádári nosztalgia teljes legyen, azért vannak kiskapuk. Egy ingatlanportálon olvastam, hogy "a Főtáv korábban nem volt ilyen szigorú a békásmegyeriekkel: az 1080 lakásos szövetkezet leválása előtt más közösségek is elhagyták már a szolgáltatót, ők egy alapdíjszámla után "mehettek". Igaz, ezek a társulások kevesebb lakásból állnak: van köztük 60, de a legnagyobb is 300 lakásos szövetkezet."  A Főtáv tehát megengedte a maszekolást. Mert amíg valaki kicsiben nyomja a piacgazdaságot nincs baj, "virágozzék ezer virág", legfeljebb kiröhögjük, hogy szakszervezeti ivászat helyett hőmennyiségeket számol. Mindennek van viszont határa, ha mondjuk a legnagyobbak, 1080 lakással távoznának, na azt már nem lehet, sérül a nemzetgazdaság érdeke.

 

Az is lehet viszont, hogy az egészet félreértem. A barátom most két fűtéscsekket kap, egyet a távhőszolgáltatótól, egy másikat meg a lakásszövetkezettől. Elképzelhető, hogy pont ez a szabadverseny? A cégek versenyeznek, hogy a lakók melyik csekket fizetik be?

Persze biztosan nem lehet tudni, hogy a Miklós utcában lakik-e a bankrabló, a magam részéről viszont fogadnék nagy tétben arra, hogy igen. Vagy ha nem is pont ott, az tuti, hogy panelban, méghozzá szerintem gyerekkora óta. Az illető valóságos panelgerilla: a símaszk mellett pörköltszaftos trikót tart.

 

Egy ilyen bankrablást alaposan meg kell szervezni: a leendő rabolónak először is fel kell hívnia magára a figyelmet.

 

A legjobb, ha minden este balhé van: vagy olyankor jön rád a fúrhatnék, vagy részegen törsz-zúzol a lakásban. Így néhányszor el lehet küldeni a fenébe a méltatlankodó szomszédokat, akik megjegyzik az arcod, tehát senki sem fog rád gyanakodni. Ellenben az a szemüveges a nyolcadikon, aki tanárnak mondja magát, na az például mindig köszön, gyanúsan nem idegesít senkit, nyilván pszichopata.

 

Aztán, ha lehet mindig ugyabban az időpontban kell menni sörért a non-stop-ba. Ez esetben fél kettőkor. Ahhoz is hozzászoknak, a sarkon pedig könnyen el lehet osonni a bank irányába. Hazafelé a símaszkban úgysem ismernek fel, ha meg már lerúgtuk a túszt az elsőről, a liftbe szállás előtt levehetjük az álcát. Manyi néni savanyú arcán csak annyi látszik majd, hogy "ez az állat már megint üvöltözni fog este".

 

Otthon aztán be lehet dobni a símaszkot szaros gatyák közé a szennyestartóba, gyorsan átvenni a pörköltszaftos fehér trikót, megsziszegtetni egy ászokot, oszt' nyilatkozni a telefonon érdeklődő kereskedelmi tévéknek.

 

Viszont, ha nincs kedvünk a lakásban ücsörögni, a túsztól való könnyes búcsú után felmehetünk például a tetőre, ahonnan bemehetünk bármelyik lépcsőházba. Kulcsot korábban szereztünk a házmestertől, liftszerelőtől, bárkitől. A rendőrök úgyis csak azt a kaput őrzik, ahol bementünk, ha valami csoda folytán rájönnek, hogy a hatodikon van összekötő-folyosó, akkor esetleg még azt is. A többihez szabad az út, négykor már anyunál ehetjük a töltött káposztát.

 

Ha meg netán jönne a rendőr, hogy te vagy-e a rabló "a kurva anyádat", akkor azt kell mondani, hogy nem. Kis szerencsével a parancsnok még elnézést is kér a zavarásért.

 

Csak három ilyet kell eljátszani, és vissza is jött a lakás ára.

Ha panellakásba költözöl, jó ha tudod: a lakótelepi gyerekek nem ismerik a kaputelefont. Sokszor a felnőttek sem. Mondjuk, végülis logikus: ha ismerné, megtanítaná a gyerekének, hogyan kell használni.

A legkisebbek kiabálnak. Ez akkor különösen jó, ha az elsőn laksz, mint én, feletted pedig a hat-hét éves Márk és szülei. Van az úgy, hogy nyári délutánokon a szülőkre rájön az utódnemzési kényszer, a kis Márkot ezért leküldik focizni, meg barátokat szerezni. Maga a leküldés folyamata azonban olyan gyorsan zajlik, hogy egyetlenapróságról feledkeznek csak meg anyuék: a labdáról.

Márk persze egy ideig (kábé öt perc) jól elvan, aztán mégiscsak elkezd neki hiányozni a labda. Ezért odaáll az ablak alá, jelen esetben az én ablakom alá is, és rákezd: aaaaanyúúúú... aaaaanyúúúúúú... Arról csak feltételezéseim vannak, hogy anyu hallja-e Márkot, úgy vélem igen, dehát apu még nincs kész, pofán vágja, ha csak úgy se szó se beszéd kikászálódik alóla. Türelmesen hallgatja tehát kisfiát addig, míg apunak végre sikerül elképzelnie a garázsboltos nőt meztelenül, és így megoldódik a szituáció: fél óra aaaanyúúúú-zás után a labda le lesz dobva az erkélyről.

Kamaszkorban a fiatalok részben leszoknak a kiabálásról: először fütyülnek, csak aztán kiabálnak (hozd a pénzt, gyere le, maradj fenn, menj anyádba. Ilyeneket). Van aki két kézzel fütyül, elterjedt az egykezes is, de az igazán profik kéz nélkül nyomják, ja és ők a leghangosabbak.És persze ahány banda, annyi dallam. Lehetetlen követni, általában csak amolyan se füle-se farka füttydallamok, de néha azért fel lehet ismerniegy-egy aktuális sláger lebutított dallamát is.

Egy kedvencem azért akadt az évek során. Az egyik csapat a Für Elise dallamával jelzett. Pont, mint a kaputelefon.

Innen tudtam, hogy egyszer már csöngettek életükben. Csakhát, gondolom nem fogta meg őket a dolog.

Jóbaráttól kaptam egy levelet. Józsefnek hívják, szegedi. Ott is van panel, ott is van ősz, ott is van (volt) gyönge és elmebeteg napsütés. (Most meg már ott is sötét van. Öt órakor, délután.) Jó régen beszéltünk, én jutottam eszébe - és blogom - mikor kilépett egy cukrászda ajtaján. Írt levelet, amit most változtatás nélkül - hmm... - közlök.

Megyek ki (jövök) az Acapella ajtaján.

Az egy cukrászda.

Tudod.

Békeidő, elmúltam 47, legalább 22 fok van.

Tudod.

Nyalnám a fagyim.

Darab öregasszony áll az ajtóban, merev, mint báb vagy faág, mielőtt fölkapja a víz.

„kérekszépen fallajtot” – mondja, vagyis inkább hörgi.

Mert eszement.

Eszelős.

Akkor látod, ha jól megnézed, de mivel beszél, nem kell jól megnézni.

Azért nincs a rádióban képernyő, úgyis tudod, ki ugat.

Ha nem tudod az sem baj.

Kér szépen vagy kér és követel vagy jár neki, ezt igen nehéz eldönteni.

Akar, az biztos.

De belépni nem tud, nem akar vagy nem lehet neki, mert a normálisok kitiltották.

Fallajt – ezt szinte sírva mondja, persze nem állok meg, de kihűlnek a beleim, mintha már nyalnék.

Még most is rosszul vagyok ettől a nyivákoló, szinte állati hangtól, alig látom a nőt, kendő és ballon, őrült arc, benne a szemek, amint akarnak.

---------------------

Elég az hozzá, hogy nincsenek emlékek.

Az agyakból kiesik a múlt.

A múlt az, ami egyetlen perce volt.

Vagy tíz éve?

Mindegy.

Úgy fogunk járni, mint Krasznahorkai embere, az első regényből.

Ami Eleken meg Csabán játszód.

Péel most nem jut eszembe a címe.

Hogy az alak földtörténeti korú-idejű jelentéseket ír.

A földtörténeti korok számára valóságosabbak, mint a telep, ahol él.

Úgy élünk csak, hogy, ha becsukunk minden ablakot, akkor nyitva marad minden ajtó.

Ha fordítva tesszük, fordítva történik.

Inkább nem is csukunk be semmit.

Az első éjjel-nappali ABC, a Diófánál a nyolcvanas évek végén.

Egy kicsi ablakon adták ki a cuccot – akár egy patikában – és vették el a pénzt.

Te voltál a határon.

Nem léphettél be.

Ma beléphetsz.

Éjjel-nappal.

Ám ezért a tudásért és ezért a kínálatért drágán fizetsz.

Ha minden nyitva van, hát zárva is van minden.

De ezt te nem tudod.

A pillanatonként törlődő memória a jelent is pillanatokra osztja.

Csak az ütést érzed.

Okokat nem tudsz, fájdalom nincs.

A hangodat nem hallja senki.

Azaz, nem kapsz „fallajtot”.

Mert azt csak akkor kapnál, ha a hangod visszhangozna valakiben.

De benned nincsenek hegyek és völgyek.

Nincsenek falak.

Ez nem szociális és nem történelmi.

Ez nem szegény és gazdag nem az, hogy szolidáris vagy és megnyitod a bugyellárisod.

Ez fizika, kémia, kibernetika.

Ez objektív.

Ez van.

A van-nak könyörög valaki nyüszítve.

Valaki, aki szubjektív és éppen ezért nincs.

A nincs-ből énekel kifelé.

Édeseim.

Ez mind semmi.

Pusztuljatok!

Hmm...

Nem tudom ki hogy van vele, de én nem szeretek túsz lenni. Úgy meg főleg nem, hogy nem is tudok róla. A politikusok fogságába meg már csak azért sem szívesen kerülök, mert míg egy rendes bűnözőnek valószínűleg ésszerű követelései vannak (helikopter, sok dollár, satöbbi), addig egy politikus általában irreális és értelmezhetetlen hülyeségekkel áll elő egy ilyen helyzetben (valaki monnyon le, többnyire), na és igen, nem mondja meg, hogy túsz vagyok. Ráadásul két rivális banda túsza. Most úgy tűnik, politikusaink a panellakókat nézik hülyének. Azt hiszik nem tudunk számolni.

tovább »

Ötvenöt négyzetméter, papírvékony falak, elfojtott indulatok, elfojtott vágyak. Gondolom ez lehet az oka annak, hogy néhány panellakónak egy idő után teljesen hétköznapi rutinná válik az apró vagy kevésbé apró gonoszságok elkövetése. Imitto levele következik, amit a panelblog@gmail.com címre küldött.

Szia!

Említetted már vékonyka falak és a vizesblokk hangvivő képességét (itt - a szerk.), de nem volt még szó a víznyomásról...bár ott egy négyemeletes volt a siló, esetünkben viszont egy klasszikus újpalotai tizes a téma.

Nemrég költöztünk be, eddig a harmadiknál magasabban nem laktunk. Most itt 9. emelet, gondoltuk az utca zaja már annyira nem zavar (ez legalább bejött). Ebben a magasságban a kedves szomszédok egy jópofa szórakozást találtak ki: elég ha az ember hallja (és hallja!!!), hogy az alatta/fölötte lakó elment zuhanyozni - nosza irány a wc, majd mikor már folyik a víz odafönn/odalenn, csak rá kell nyitogatni a wc öblítőre...ettől aztán a kedves szomszéd kínkeservesen beállított hőmérsékletű vize egy pillanat alatt alkalmassá válik a szőr (kellő hosszúságú öblítés esetén a bőr) eltávolítására, majd elzárás után gyorsan le is jegeljük...velem ezt játssza egy kedves lakó fél éve, bármikor is zuhanyzok este - de már a zuhanyrózsa apró rántásából tudom hogy gáz lesz, így ma már 90%-ban sikerül kivédeni...

Még csak annyi, hogy képzeljük el a forrázó szomszéd arcát, mikor meghallja, hogy a embere zuhanyzik. Szája széle nem rándul, szeme ugyanarra a pontra mered, mint előtte. Csak magában számol. Mikorra kisakozza, hogy a zuhanyzó személy beállította a vízhőmérsékletet, feláll székéből, benyit a budiba és megrántja a láncot. Arcán továbbra sem változik semmi, még akkor sem, mikor hallja a szomszédot üvölteni. Tulajdonképpen nem élvezi már. Csak csinálja. Mert megszokta.

Gyönyörű és gyönyörű, mindig elcsodálkozom, milyen naiv az ember, ha fogyasztó. Még mindig képes elhinni, hogy ebben az állapotában nem tőle vesznek el valamit (a pénzét), hanem majd ő kap. A Tékozló Homár közölte Fairy Girl tanulságokkal teli levelét, melyben a győri lakótelepen éledgélő hölgy arról kesereg, hogy ál-bogárirtók jelentek meg lakásán, le akarták gombolni 12 ropival.

Én eddig akármerre éltem, csak és kizárólag ál-csótány, -hangya, -egér, -csatornalégyirtókkal találkoztam. Egy titokzatos idegentől eltekintve. Ő a kilencvenes évek elején, talán nem sokkal az első szabad választás után, de még a taxisblokád előtt jelent meg lakásunkban.

Előtte gyakorlatilag havonta jártak a halálfejes, sárga műanyaghátizsákos íkávésok, rosszallóan csóválták a fejüket, mikor édesanyámék kifejtették, hogy bizony a konyhaszekrényben tárolt kenyérből is előbújnak néha a bátrabb csótányok, este tévézés közben pedig előfordul, hogy a lábunkról kell egyet-egyet lesöpörni. Viccesen megkérdezték, hogy lefújják-e a kenyeret a méreggel, majd távoztak. Változni persze semmi sem változott.

Jött aztán az Ember. Fiatal volt, és józan. Ő azt mondta, irt. Kicsit többe kerül, de irt. Nem volt ugyan halálfej a kézben hordott piros színű műanyag-palackon, de mivel nem viccelődött, apámék adtak neki egy esélyt. Nem kérdezte, honnan jönnek a bogarak, csak fújt. Csendben dolgozott, mondhatnám átszellemülten, mint a kórboncnok a Helyszínelőkben. Mikor átvette a pénzt, csak annyit mondott, ha lehet ne fújjanak az íkávésok vagy két hónapig, ő akkor jönne. Nemcsak mi engedtük be aznap este.

Jött aztán, persze, hogy jött, az íkávé, az 5/A-ban mindenki mondta, hogy most ne fújjanak, volt itt valaki. Eltelt a két hónap, a csótányok érezhetően elfogytak. Nem tűntek el, de például este nem bőgtem elalvás előtt - hét éves voltam - félelmemben, hogy megint bemászik egy a számba. Ha kimentünk a konyhába, a villany felkapcsolásakor lehetett látni, hogy egy-két rémült példány próbál elslisszolni a résekbe, de ennyi. Szüleim ekkor gondolhatták utoljára, hogy volt értelme a rendszerváltásnak.

Az Íkávésok megint jöttek, csodálkoztak, hogy miért nem akarunk fújatni. A második rohamukat is hárítottuk, vártuk az embert, aki viszont nem jött el az ígért időpontra. Az Íkávésok viszont kitartottak. Szüleim hárítására színtelen hangon közölték, hogy a piros szifonos nem fúj többet, mert bevonták az engedélyét. Svarcba' csinálta, azt mondták. De a nagy bogárrohamok ezután már nem folytatódtak, talán nem tett tápot a vízbe a lakásfenntartó vállalat sem.

Nos, ezek a srácok nagyon ott vannak: Dsp&Siska&Phat- Lakótelep



Mikor meghallottam ezt a számot a rádióban, komolyan mondom, elfutotta szemem a könny. Egyrészt mert annyira jó, másrészt mert egyszer mi is írtunk megmondós lakótelepi számot, kábé 15 évesen. Egy kimustrált játszótéren gyűltünk össze mindig, hinta leszakadva, a lakók szerint miattunk - nem -, a homokozóból rég kifújta a szél a tartalmat - vagy elvitte valaki mert kellett a víkendházhoz az alapba. Mi punkban utaztunk, volt valakinek egy húrhiányos Cremona gitárja, azon nyomtuk a három akkordos okosságot, ami nem mérhető a fenti videón hallható srácokéhoz, de két versszakra emlékszem még belőle, íme:

Legjobb hely a lakótelep,
Ott mindenki baszni szeret,
Meleg van és nincsen kurva,
Ilyenkor sok ember durva

A fater piál, a muter dumál,
A cigiről leszokhatnál már,
A piáról is le kéne,
A többiről nem is beszélve.

Sajnos több már nem jut eszembe, pedig volt benne valami rendőrös rész is. Állat, nem? Muhaha :)

(Kiegészítő információk, gyakorlatilag önfényezés: a bepakolt Youtube-os videót a  Balage871012 nevű felhasználó készítette, köszönet, illetve max. respect neki ezért, meg főleg azért, mert 00:39-nél látható az a fotó, amit én készítettem a szolnoki Széchenyi-lakótelepen grasszáló tehenekről.)

Hogy mik vannak:

Egy Szőlő utcai tízemeletes panelházhoz riasztották szerda reggel a tűzoltókat, mert az egyik lakó gyúlékony anyagot, feltehetőleg gázolajat locsolt szét a lépcsőházban. Az 54 éves férfi a tűzoltók kiérkezése előtt bezárkózott ötödik emeleti lakásába, ezért rátörték az ajtót. A lakás több pontján már égett a tűz, de az oltást nem tudták megkezdeni, mert a gyújtogató rájuk támadt. Végül a tűzoltók fogták le a férfit a rendőrök kiérkezéséig. A lakásban több kupacban égő papírt találtak, és a szomszédok szerint a férfi korábban égő rongyokat dobált ki az ablakon. A kiérkező rendőrök megbilincselték a férfit, akit később mégis a mentők vittek el, feltehetőleg zavart elmeállapota miatt.

Index/MTI

Nem tudom miért, de valahogy a paneles őrülteket különös erő vonzza a piromániához. Személyes kedvencem a százhalombattai néni, aki a lakások előtt található lábtörlőket lobbantotta lángra előszeretettel, de sajnos mindig ugyanabban a lépcsőházban. Állítólag mikor jöttek a tűzoltók, maga is szörnyülködött, hogy milyen emberek vannak, már sehol sem érezheti magát biztonságban senki. Ha jól tudom, a kilencedik eset után egy térfigyelő kamera buktatta le.

Egy új út vonalát kétféle módon lehet megtervezni: megfizethetünk mérnököket, akik szakértelmük és okos műszereik segítségével kiválasztják az optimális irányt, a lehető legpraktikusabban helyezve el a kanyarokat. A másik lehetőség, hogy finom homokkal szórjuk fel azt a területet, amelyet úttal kívánunk átszelni, és megnézzük merre mennek az emberek. Adott esetben ilyesfajta trükközésre sincs szükség, hiszen a korábban kitaposott ösvények jelzik, merre érdemes próbálkozni.

Egy konferencián ezek voltak a bevezető gondolatai Bőgel György előadásának, amiben a CEU Business School oktatója azt a kérdést vetette fel, hogy vajon sok ember együttesen okosabb-e, bölcsebb-e, mint az egyén. A válasz számomra már a bevezető végighallgatása után egyértelmű volt, legalábbis paneles nézőpontból vizsgálva a dolgot.

A lakótelepeken ugyanis mindkét módszer teljes kudarcra van ítélve. Rendben, elismerem, hogy az első változatot (nagy tudású tervezőmérnökök) nem igazán alkalmazták a panelrengetegek építésekor. Azaz alkalmazták, de a mérnökök olyasféle utasítás szerint dolgozhattak, hogy a járdák és utak tervezésekor nem a praktikumot, hanem valami bizarr geometriát kell követni. Ne hasznos legyen, hanem jól filmezhető, amint a dolgozók szabályos időközönként egymást követve befordulnak a sarkon. Akkor is, ha a kanyart levághatnák. Mint egy Kraftwerk videóklipben.

Kamerák viszont nem tartózkodtak mindig a közelben, egy idő után az önkéntes rendőri figyelem is lanyhult, a "fűre lépni tilos" betartatását a bizonytalan politikai helyzet akadályozta. A lakosság elkezdte a maga útját járni, keresztül kasul mindenen, olykor egész cserjesorokat szüntetve meg. Jobb helyeken olyan szinten tömörítették össze a szikkadt talajt, hogy az esőtől sem kellett tartani, rendesen már az sem bírta feláztatni.

A rendszerváltást követően adódott a lehetőség: bizonyos uniós pénzeket járda és bicikliút-építés ürügyén kiválóan el lehetett tüntetni. Nosza, a paneles kerületek képviselői kaptak az alkalmon, nekik is jó, nekünk is jó, betonozzuk le az ösvényeket, ha a nép arra akar járni! Így tettek, városi tévé bemutatta, babakocsis anyuka örült. Körülbelül két napig.

Mert a panellakó addigra már felismerte, hogy ő bizony a rendszerváltás vesztese, át lett verve, becsapta az emdéefes, az eszdéeszes, meg az összes többi, a függetlenről nem is beszélve. Nem hisz ő ezeknek! Ha ezek ezt lebetonozták, akkor biztos az a hosszabb. Vagy ha nem is, fárasztóbb mindenképpen. Arra játszanak, hogy hamarabb dögöljön meg, ne kelljen kifizetni a nyugdíjat - gondolta.

Hamar rájött, hogyha az új úttól nem messze, azt a pár facsemetét kirugdossa a helyéről, na, akkor legalább fél perccel hamarabb jut a buszmegállóba. Többen órával le is mérték. A fiatalabbak azt is kipróbálták, hogy egyikük ment a régi úton, másikuk a csemeték helyén, ki ér hamarabb oda, futni nem ér.

Persze lenyúlni való PHARE-pénz is maradt még, nem telt bele sok idő, lebetonozták az új ösvényt is, mire válaszul újabb és újabb növények estek áldozatául a panellakók és politikusaik együttes, tömeges és tapintható bölcsességének.